p_a_a_r_t_a








Üdvözlöm honlapomon!


Tomcsányi Emese vagyok, 2016 nyara óta párkapcsolati coach és házassági tanácsadó.

Férjemmel nyolcéves házasok vagyunk, két kisgyereket nevelünk.


Házasságomat boldognak tartom, de közel sem nyugodtnak. Nálunk is vannak veszekedések, nézeteltérések. Legjobb tudásunk szerint igyekszünk megoldani ezeket a gondokat és egyre békésebben élni. 

Mottónk, hogy a kapcsolatunkért folyton, minden nap tenni kell. Munkámban is ezt a hozzáállást próbálom átadni ügyfeleimnek.


Milyen ember vagyok?


Alapvetően kedves, barátságos vagyok. Szeretem a jó humort, a jókedvű beszélgetéseket.

Sok örömöm van az életemben, és szeretem megélni a pillanat szépségét.

Sajnos sok dolog miatt szorongok, amit különböző technikákkal és önismereti fejlődéssel ma már csökkenteni tudok.

Erősségem, hogy elfogadó vagyok, és nagyon kommunikatív. Szeretem az embereket, és szívesen meghallgatom őket.

Fontosnak tartom, hogy gyakorlati tudásomat folyamatos olvasással, önképzéssel támogassam.

Nem vagyok hibátlan, de ezt mástól sem várom el.








Hogyan lettem pártanácsadó?


Ez egy személyes, kitárulkozó beszámoló. Azért írtam, hogy olvasóim jobban megismerjenek. Az ülések során én háttérbe vonulok, hiszen az ügyfeleim életével foglalkozunk, de itt én is megmutathatok egy darabot magamból.




ELSŐ LÉPÉSEK


Egész gyerekkoromat meghatározta az a kényszer, hogy jól kell tanulni, és sikeres szakmát kell találni.

Elvárták tőlem a kitűnő bizonyítványt, a nyelvvizsgákat.


A közgazdaság-tudományi egyetemen már az első félévben kiderült,

ez a világ nem az én világom.


Nincs hozzá tehetségem, megfelelő attitűdöm, kedvem. Levelet írtam a szüleimnek, abbahagyom az iskolát.




EGYRE JOBBAN RÁJÖTTEM, KI VAGYOK ÉS MIT SZERETNÉK


Így kerültem a bölcsészkarra. Nagyon büszke magyar szakos voltam.

Nagy lépés volt ez önismeretem fejlődésében.


Ekkor már képes voltam megfogalmazni, hogy nem fontos nekem a pénz, sem a siker.

Elkezdtem a tanárképzést is, adta magát. A gyerekeket mindig is szerettem.

(Anyukám tanítónő volt, gyakran jártam be hozzá az iskolába, színdarabokat írtam az osztályainak, elkísértem őket a kirándulásokra.)

Öt évvel később magyartanár lettem, dolgozni kezdtem a helyi általános iskolában.


Kőkemény három évet töltöttem itt.

Minden óra minden percéért vért izzadtam, hogy felkeltsem és fenntartsam az érdeklődést, hogy rendet tudjak tartani, hogy mindenkinek megfeleljek.

Keserves pofonokat kaptam a gyerekektől és a szülőktől, ahogy egyre távolabb kerültem önmagam elvárásaitól.


Amit szerettem volna, (a gyerek gondolatairól, érzelmeiről, a családi háttérről beszélgetni), megvalósíthatatlannak tűnt ilyen szigorú keretek között.

Láttam, hogy egyes kollégáim képesek voltak erre ebben a rendszerben is, nekem nem ment.

Délutánonként magántanítványokat fogadtam, és ott sokkal inkább megkaptam a várva várt lehetőségeket.




A NAGY SZERELEM


Közben megismerkedtem életem nagy szerelmével. Öt évig jártunk, voltak nagyon boldog időszakaink, de szakításaink is.


A szakdolgozat írás környékén belezuhantam egy brutális depresszióba.

Ketten „kanalaztuk össze” magamat, ketten vívtunk meg szorongásaimmal, félelmeimmel, szomorúságommal. Győztünk.

Később megkérte a kezem, hozzámentem, és három év tanítás után megérkezett a kislányunk.





ÚJ ÉLET, ÚJ ORSZÁG, ÚJ FELADATOK


A férjem Németországban kapott munkát, ezért nyolc hónapos gyerekünkkel nekivágtunk az ismeretlennek.

Ez az új helyzet rettentő sok nehézséggel járt.

Megtanultuk, milyen az, mikor csak egymásra számíthatunk, mikor teljesen máshogy gondolkozunk olyan fontos dolgokról, mint gyereknevelés, a pénzünk beosztása vagy a pihenés mibenléte.

Meg kellett tanulnunk beszélgetni, kompromisszumokat kötni, és elismerni, hogy különbözőek vagyunk.


Az önismereti fejlődés szerencsére nem állt meg. Éreztem, hogy ahogy öregszem, egyre inkább humánussá válok.

Csodálom, szeretem az embereket, és a kamaszkori vádló, ítélkező önmagam egyre kisebbé válik bennem.


Elindítottam az életemben egy jótékonykodó vonalat, és tudatosan elkezdtem dolgozni magamon, hogy jobb emberré váljak. Erről blogot is írok.


Újabb nagy felismeréseim támadtak: ha visszaköltözünk Magyarországra, nem szeretnék többet tanítani.

A mentálhigiéné, a pszichológia irányába szeretnék váltani.


Van egy álmom, hogy létrehozok egy hátrányos helyzetű gyerekeket segítő alapítványt, ahol a képességeimet használva adhatnék az arra rászoruló családoknak.


Az emberszeretet bennem egyre erősebb. Kitágult a lehetőségek köre: engem minden olyan tevékenység boldoggá tesz, amiben az embereknek segíthetek.

Ha a munkám által kevesebb szeretetlenség, veszekedés lesz a világban, akkor úgy érzem, van értelme élnem, dolgoznom.


Azért tanulok, olvasok egyre több segítő témájú könyvet, hogy gyarapodó tudásommal is ezt a célt szolgáljam.


Nyitott szemmel járok, figyelem az emberek viselkedését, és próbálom leszűrni a megfelelő következtetéseket.

Nem bírálom őket, azért teszek így, hogy megértsem őket.

Így jutottam el végül a párkapcsolati coachinghoz is, mint új életszakaszom első nagy mérföldkövéhez.

Ha már csak egy házasságban sikerül részt vállalnom a béke megteremtésében, megérte váltani.


Nem gondolom, hogy más szakmákban (pl. tanárként) nem lehet az embereken segíteni, de nekem a keretek adta lehetőségeket nem sikerült jól kihasználni.

Nem tudok annál ideálisabb munkát elképzelni magamnak, mint amit pártanácsadóként teszek.

Szeretem, hogy emberekkel ülhetek le egy asztalhoz, hogy mély és változást indító beszélgetéseket folytathatunk.

Szeretem, hogy együtt dolgozunk ki szuper módszereket a boldogságért.